Itt az ősz, a nyár meg időközben elszaladt, úgy, hogy én lustálkodtam és méltánytalanul hanyagoltam az írást. Ennek oka részben bokros teendőim megnövekedése, részben pedig a számítógépem túszul ejtése volt.

Nem mondhatnám, hogy sok minden történt az elmúlt nyáron, legalábbis ingatlanszakmai szemszögből nem. Tovább folytatódott a pangás és lassan véget ér a válság is. Noha nem azért, mintha bármi pozitív változás történne, csupán azért, mert már annyira megszoktuk, hogy közhely lett belőle. Az ingatlanszakma továbbra is a padlón van, a hitelezés pedig alapjáraton ketyeg. De vajon tényleg ez a kevés, vagy a korábbi szintek voltak abnormálisan magasak? A kérés költői. A lényeg, hogy jelen helyzetben nem sok minden kedvez az ingatlanszektor beindulásának. 

A várva várt tavaszi szezon minimális fellendülést hozott, nagyjából elvitték a választások. Közvetlenül utána érvénybe léptek a szigorítások. Ezekből szinte minden hónapra jutott egy. Legutoljára a bankadó borzolta a kedélyeket, azelőtt pedig szép csöndben elbúcsúztunk a devizahitelektől is (RIP). Nincs többet jó euró, sem jó öreg svájci frank. Utóbbit persze vajmi kevesen sírják vissza. A devizahitelesek problémái immár nemzeti kérdéssé nőtte ki magát. A kamatszintek és az árfolyamok elszabadulásával a törlesztő részletek az egekbe emelkedtek. Olyannyira, hogy mostanra a magyar gazdaság egyik (ha nem a legfőbb) problémáját egy szóban írják le: devizahitelek. De hogyan is jutottunk idáig?   

Amikor a devizahitelt kitalálták, nem volt alternatívája. A forinthitelek kamatai rendkívül magasak voltak, köszönhetően elsősorban a magas deficitnek és a megnyirbált támogatásoknak. Az államot hihetetlen mértékben kellett finanszírozni, ez pedig kivonta az összes szabad forrást a gazdaságból. A nemzetközi piac azonban stabil volt, az euró árfolyama állandónak volt mondható, a svájci frank árfolyama pedig szinte teljes mértékben az euróval együtt mozgott. Ráadásul az alpesi valuta kamata pár százalékponttal alacsonyabb is volt. Kézenfekvő volt tehát devizában eladósodni. Az árfolyamkockázat is elfogadhatónak tűnt. Véleményem szerint az akkori helyzetben a devizahitel igenis egy ésszerű választás volt, és annak az esélye, ami bekövetkezett, minimális volt.

Ugyanis senki sem gondolt még akkor a válságra. Utólag könnyű okosnak lenni, hogy miért engedték a devizahitelek túlzott elburjánzását. A válasz kézenfekvő, olcsó és egyszerű módja volt az államháztartási hiány finanszírozásának, az állam helyett (vagyis inkább vele együtt) a lakosság adósodott el. Miért volt ez probléma?

Ha a lényeget nézzük, a válság nem más, mint a cserearányok hirtelen és drasztikus mértékű megváltozása. Azt a bizonyos első lökést a globális lavinán egy hatalmas, és rengeteg pénzt kezelő szervezet csődje okozta, ahonnan egyenes út vezetett a bizalomvesztéshez és a tőzsdék zuhanásának. Hirtelen mindenki kézbe szerette volna fogni megtakarított befektetését, és mire oda jutott, korábbi pénzének már csak töredéke volt meg. A készpénz tehát felértékelődött, és mivel mindent abban mérnek, az összes kevésbé likvid befektetés értéke csökkent, nem csak a részvényeké, hanem például az ingatlanoké is. Utóbbi persze egy nagyon merev és speciális piac, így az árcsökkenés csak hónapok-évek múlva indult el. A pénzbőség megszűnt, vele együtt az alacsony kamatszintek is, így aki eladósodott, többet volt kénytelen fizetni.

Válságos időben az önálló pénzzel rendelkező kis nyitott gazdaságok egyszerű eszközhöz nyúlnak, gyengítik a saját valutájukat, ezáltal tartva fenn a versenyképességet és keresletet a termékeit iránt. Igen ám, de mi a helyzet egy olyan országban, ahol a lakosságnak ilyen mértékű kitettsége van devizában? És ahol a vállalkozásoknak is? Sőt ahol az államnak is?

Ami biztos: a jelenlegi hullámvasút-szerű árfolyammozgás biztos nem segít a válságon és a piacok stabilizálásában, ráadásul deviza-spekulánst farag az egyszerű adósból is.

Jó-jó, de milyen árfolyamon érdemes kiváltanom a svájci frankom? A válasz erre egyszerű, a kiváltás nem függ a devizaárfolyamtól, csakis attól, hogy milyen kamattal tudunk újabb hitelt felvenni. Csak, hogy értsük: jelen helyzetben, ha erős a frank, akkor nem szabad, ha gyenge, akkor nem érdemes kiváltani a jó öreg svájci francit. Ugyanis könnyen lehet, hogy cseberből vederbe kerülünk, és a következő mumus épp az elszabadult kamatú forinthitel lesz.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.